20/11/2025
Csend.
Az egyik nap, a korábbi nap sarki fény-észlelésein felbuzdulva elhatároztuk, hogy megpróbáljuk mi is megpillantani ezt a különleges égi jelenséget. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű dolgunk – a novemberi időjárás szeszélyes, a köd szinte állandó vendég a Mátrában –, de a kíváncsiság és az élmény iránti vágy erősebb volt minden kétségnél. Célpontunk a Galya-tető kilátója lett, ami a maga 960 méteres magasságával ideális hely arra, hogy kicsit a felhők fölé emelkedjünk.
A találkozót a szokott ponton beszéltük meg. Az autóban már mindenki a helyén, a felszerelés gondosan elpakolva, a termoszban friss tea gőzölög. Ahogy elindultunk felfelé a szerpentinen, a sűrű köd egyre inkább bekebelezett minket. Néha mintha derengene valami elő-előbukkanó fényesség, de aztán újra és újra visszakúszott elénk a tejfehér semmi. Már-már feladtuk a reményt, hogy valaha elhagyjuk a ködhatárt, amikor nem sokkal a csúcs előtt – mintha valaki leemelte volna a fátylat – kitisztult az ég.
A parkolóban csupán néhány autó állt, csend volt, és a levegőben ott lebegett az a különös, tiszta illat, amit csak a hegyek tudnak adni. Felvettük a kabátokat, a sapkákat, elővettük az állványokat, és elindultunk a kilátó irányába. A lépcsők alatt ropogott a fagyott hó, a felettünk lévő égbolt pedig egyre tisztább lett – a csillagok lassan kibontották magukat az éjszakából.
A kilátó tetején néhány fotós már elfoglalta a helyét. Ismerős mozdulatok, halk kattanások, csendes várakozás. Leraktuk a gépeinket, beállítottuk az expozíciót, és leültünk a korlátra támaszkodva. A csend lassan körülölelt minket – csak a szél fújt halkan, és néha egy-egy zár kattanása törte meg a nyugalmat. Mindenki ugyanarra várt: a sarki fényre.
Ahogy telt az idő, egyre többen érkeztek. A kilátó lassan megtelt, a csend helyét átvette a halk beszélgetés, a suttogó történetek. Valaki elővett egy kis kempingkávéfőzőt, és pillanatok alatt átjárta a levegőt a frissen főzött kávé illata. A gőz szinte táncolt a csillagfényben. Egyre kevésbé számított, látjuk-e az északi fényt – már maga az ottlét, a közös várakozás is élmény volt.
Két órányi fotózás és reménykedés után végül felhagytunk a próbálkozással. A sarki fény csak halványan mutatta meg magát – talán épp annyira, hogy sejtse velünk, ott van, csak éppen most nem a miénk. De amit cserébe kaptunk, az mindenért kárpótolt: a ködtenger, amely alatt eltűnt a világ, a fagyos, tiszta levegő, és a fejünk felett ragyogó csillagok milliói. A Nagy-Göncöl élesen kirajzolódott, mintha csak egyetlen mozdulatnyira lenne.
Hazafelé a csend újra visszatért. Az autó ablakán túl a köd ismét mindent beborított, de mi tudtuk: odafent, a köd felett, most is ott ragyognak a csillagok. És talán legközelebb – ha szerencsénk lesz – az aurora is táncra perdül majd közöttük.
