16/06/2026
Fárasztó ez az időszak a természetfotósoknak. Irdatlan korán kel a nap. Két hete majdnem minden reggel 3:40-kor csörög az óra. Az elmúlt hetem hajnalai csak erről szóltak. Az előző szombaton futottam/ caplattam 115 km-t a Mátrában, így ez a hét pihenőhét futás szempontjából. Hogy is pihenhetném ki magam egy ilyen 23 órás rohangálás, nem alvás után máshogy, mint napi 4 óra alvással. :D De hát én így pihenek. Fejben mindenképpen…
Vasárnap is így volt. Kivételesen már 3:30-kor kinyílik a szemem, de jó ideig vacillálok, hogy kikeljek az ágyból, vagy a rendkívül csábító másik oldalamra fordulással folytassam a még el sem indult napot. Már a facélia is beszürkült, aminek különleges lila (nem röhög, igen, lila) színe és a majd minden reggel benne csellengő muflonkosok és szarvasok látványa jelent***e a legfőbb motivációt az elmúlt hetekben arra, hogy fel tudjak kelni. Persze meggyőzöm magam, hogy induljak, bár nem nagy meggyőződéssel. Négykor leteszem az autót és a sötéttől és az irdatlan álmosságtól szinte vakon teszem meg az első pár száz métert, már csak a fehér bot hiányzik a kezemből, nekem megteszi a monopod is. Nem sok ideje marad a szervezetemnek az önsajnálatra, még majdnem sötétben az első réten egy villás gímbika legel. Fotózni esélyem sincs, kicsit bosszant is, hogy nem tudok miatta haladni, fel kellene érnem időben a facéliához, de megzavarni nem akarom. Nagy nehezen bevált az erdőbe. Elindulok fel, meredeken a magasfeszültség pásztájában. Amikor felkapaszkodom a meredek rész tetejére, az oszlopsor alatt elterülő margarétáktól fehérlő rétre jutok. Egy puklihoz érek és a pukli mögött kb 30 m-re feltűnik előttem egy nagyon nagy agancs. Nincs egyedül, tartozik hozzá egy jól megtermett gímbika is. És mire megdörzsölhetném a csipás szememet, hogy ez igaz, vagy mégis a másik oldalamra fordultam és eljött az alvásom rem fázisa, meglátok még egy pár hatalmas agancsot. Nem mozdulok, ők hiszik is, meg nem is, hogy bokor vagyok, egy darabig méregetnek, majd elindulnak elfelé tőlem, mint a puklin teljesen átérve meglátom, a többiek után, szépen végig a 400 kV alatt. De addigra már megvan az igazolványkép róluk. Még látom, hogy tőlem kb 300 m-re a facélia felé hagyják el a villanypásztát másik négy-öt fiatalabb társukkal. Pár napja is láttam ezt a bikarudlit az első réten még teljesen sötétben. Sietősebbre veszem a lépéseket, ki emlékszik már az álmosságra, hullafáradtságra, fehér botra? Dől rólam a víz, ahogy gyorsgyaloglok felfelé a reggeli párától vizes margaréták között. Előttem jobbra egy dámtehén legelészik, most nincs időm tapintatosnak lenni, belekocogok az aurájába. Ez láthatólag nem tölti el felhőtlen örömmel, bosszúból teljesen irracionális irányban, pont a szarvasok irányába ugrik el. Elérem a facélia szélét, teljesen nem robbantotta szét az idillt a dámtehén, a fiatalabb bikák közül még ott parádézik kettő. Olyan mákom van, hogy pont abban az 50 m-ben találom őket, ahol a facélia még nem szürkült be teljesen, hanem még valamennyire lila. A facéliában feláll két kos is, a bikákkal beváltanak egy kisebb erdőfoltba. Én folytatom a mászást az erdőhatár felé, hiszen a vad oda vált vissza az éjszakai táplálkozás után. Ha megelőzöm őket, szerencsés esetben a kamerám elé sétálnak. Nem tudok nyugodtan felsétálni, mert a tábla közepén megjelenik pár szarvas tarvad és még két kos. Nagy nehezen felérek, a kosok inkább elindulnak lefelé a város felé, a szarvasok pedig szublimálnak. A facélia felett van két kis vadföld, körbevéve minden oldalról fákkal, ezeken nagyobb biztonságban érzi magát a vad, tovább elidőzik reggel. Ilyenkor pár perc is sokat tud számítani, lehet pont az lesz az elég, hogy a fények már elegendőek legyenek normális minőségű fotóhoz. Az első réten semmi. Tegnap este még Sziszivel és a keresztfiunkkal, Csongival figyeltük az őzsutát előttünk, de most híre-hamva nincs az őzhölgynek. A két rétet egy erdősáv választja el. Átsomfordálok a másik rét szélére a fasoron keresztül. A másik rét fehér virágszőnyegén sok feketéllő pamacs úszkál, mint derült égen a bárányfelhők, csak ez inverz, itt fekete bárányok vannak. Jobban megnézve, ezek már túl vannak a bárány koron, szebbnél szebb muflonkosok törik keresztül magukat a nedves virágtengeren. Picit messze vannak, visszabújok az erdősáv túloldalára és nekiiramodok, hátha elébük tudok vágni. Fel a rét felső végére, majd visszaavázkodok arra a rétre, ahol ők voltak. Picit elkések, de azért az utolsó pár kos még belevigyorog a kamerába, aztán szépen lassan feljebb evickélnek a Gerecse magasabb régiói felé.
Én pedig kiállok a virágmezőre, mosolygok ott nagy magányomban, tudatosan veszek pár nagy levegőt a hajnali virágillatból és semmiféle fáradtságot nem érzek. Én így pihenek…
