23/08/2026
Négy órakor csörög a telefon. Jó hosszú gyaloglás vár rám addig a helyig, ahol reményeim szerint ma reggel fotózom. Valami nem klappol az ébresztővel, napok óta nagyon halkan jelez. Este még ki is próbálom, nehogy ne halljam, de rendben ébreszt, nyugodtan lefekszem, aztán hajnalban mégis épphogy motyog valamit, mint 1993-ban, amikor megkértem az egyetemen a kolesz aggódós portás nénijét, hogy ébresszen fel korán, mert előző este szakestély lesz és nekem reggel a 6:30-as vonattal indulnom kell a Mátrába. Ott is épphogy meghallom, amint félig sírva, elnézést kér a portásnő, hogy él, én megnyugtatom, hogy semmi baj, én kértem, hogy ébresszen fel, köszönöm! Aztán alig hallhatóan, lesütött szemmel hozzáteszi, hogy de 7 óra van. Önkéntelenül felordítok, micsodaaa??? Mire hátranézek, már szerintem leért a másodikról a földszinti portás bódéba és nyolcat fordított a kulcson a zárban. Pedig akkor sem voltam emberevő. Na így meghunyászkodva ébreszt a telefon is, de legalább időben. Ilyenkor annyira várom a hajnalt, hogy az első csengésre feltöri a szemhéjam a csipavázat és már kapom is magamra a ruhát. Tök sötét van, amikor leparkolok az erdei bejárónál. Még itt délvidéken is nagyon őrlángon ég a bőgés, még csak messziről kerülgetik a srácok a lányokat, mint anno mi a tahó diszkóban a megboldogult nyolcvanas évek végén, amikor kihagytuk az aktuális Szomszédok teleregény epizódot azért, hogy inkább barátnőt szerezzünk. Aztán persze általában megbántuk, hogy nem Taki bát és Lenke nénit néztük, vagy személyes kedvencemet, Szelényi erdőmérnök kartárst, aki nemcsak azt a szakmát űzte, amivé én valaha szerettem volna válni, hanem megcsípte Almát is, a sorozat jónőjét.
Szóval még csak itt-ott hasít bele az töksötét erdő csendjébe egy-egy bika harsonája. Ballagok befelé a földúton. Csak az évtizedek tapasztalata viszi előre a lábaimat, fény semmi, nem világítok, az amúgy csillagos eget takarják az utat és vele együtt engem is védőn átölelő útmenti fák. Eszembe is jut, hogy a Grand to Grand előtt nem kellene bokát ficamítani, de nem kapcsolok lámpát, évtizedek óta így mászkálok éjjel az erdőben, megszoktam.
Félúton megszólal előttem egy bika a balomon, egy a jobbomon, a jobb oldali aztán kilép elém az útra kb 100 m-re, de ezt is csak a hőkamera mutatja meg, mert addig nem látok el. Megyek tovább, majd visszafelé meglesem ezeket is, ha még bőgnek. Ballagok tovább a cél felé, amikor már szabad szemmel is észlelek valamit magam előtt, és mire elgondolkoznék azon, hogy mi lehet, már reped is a dobhártyám. Szemben velem egy bika bőg. Nagyon közel, mert szabad szemmel is látom a tök sötétben. Pont velem szemben áll a földúton. Látom, ahogy újra emeli a fejét és belebődül az éjszakába. És ezt még egyszer megismétli. Ha lenne hajam, most lefújta volna a fejemről. Gyanús lehet neki, hogy nem bőgök vissza és mégsem versenytárs vagyok, majd lassan, nagyon lassan leesik neki, hogy nem szarvas áll vele szemben és kereket old. Nem marad más utána, csak a semmihez nem hasonlítható penetráns bőgő bika szag. Lelépem a távolságot, 30 lépésre állt.
Megyek tovább, kiérek az erdőszélre, még mindig épphogy pitymallik. Előttem, ahová készülök, bőg egy bika, de még várok egy kis fényre. Hallok valami mozgást mellettem, balra nézek, pont útjába ültem egy nyusztnak, vagy nyestnek, még mindig olyan sötét van, hogy nem látok színeket. Ma mindenkit megijesztek, ez is faképnél hagy, a hőkamerával még követem egy darabig a jellegzetes mozgását, és elmosolyodom, mert kb 10 m-enként megáll, felágaskodik, mint az ürgék és mindannyiszor hitetlenkedve néz vissza arra a furcsa sz.rkupacra, ami pár órája még esküsziknemvoltott. A nádas határán odacsúszom a helyhez, ahol fotózni szeretnék. A nád másik oldalán harsog a bika. Odaérek a nád sarkához, már látom a tőlem kb 50 m-re legelő tarvadakat. Pár métert még kúszom, leülök a nád sarkához a nézőtér első sorába. Mint egy multiplex moziban a matiné előadáson, egyedül vagyok. Itt nincs reklám, ez egy in medias res műfaj, már ki is lép a bika a tehenek közé. Hirtelen semmi hasonlóságot nem érzek a tahó diszkóban nézelődő 15 éves önmagam és a bika között. Határozott, önbizalomtól duzzadó, gyönyörű példány. Talán vízilabdás lehet. Nézem, ahogy terelgeti ide-oda a fehérnépet, fotózni még nem tudok, még mindig nincs fény. Átváltok mozgóképre, az ilyen félhomályban kezelhetőbb. Már ott hálás vagyok minden egyes percért, hogy láthatom ezt.
Becsörtet a nádba, majd visszatér egy indián fejdísszel. Telán Jay Kaynek hiszi magát és azt álmodja, hogy egy Jamiroquai koncerten van, de náddal a fején még beleordít a félhomályba, majd elkezdi elfelé terelni a teheneket és tőlem száz méterre hirtelen elnyeli őket a nádas. Ülök még ott 20 percet, de a csend üli meg újra a tájat. Vihar utáni csend, hogy aztán este elkezdjék újra, sajnos már nélkülem. The end.
