11/10/2026
Fél évvel ezelőtt egy csütörtöki napon Budapestre készültem a Női Vállalkozók Napjára. Nem sejtettem, hogy végül majd nem veszek részt rajta.
Csinosan öltöztem, lelkesen vártam a napot, hogy tanulhassak, kapcsolódhassak.
Nem gondoltam, hogy az életem ezen a napon gyökeresen megváltozik, vagy legalábbis sosem leszek már ugyanaz az ember, mint előtte.
Az élet történik, ha akarjuk, ha nem. Akkor is, ha úgy érezzük, hogy jórészt nálunk a kontroll. A kontroll, ami a legtöbbször csak egy illúzió.
Szóval az a bizonyos csütörtöki nap, amikor gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, és az esemény előtt még reggel elmegyek az éves mammográfiára és emlőultrahangra.
Gyanútlanul érkeztem, minden évben jártam szorgalmasan, jó formában voltam, persze kicsit félve mentem, mint mindig. Szeretek túllenni rajta a jó eredménnyel.
A radiológus doktornő megnyugtatott, hogy a mammográfiám teljesen rendben van, de amikor az ultrahangfejjel elkezdett vizsgálni, azonnal megtalált egy apró elváltozást, ami nem tetszett neki. Nem áltatott, biztos volt benne, hogy amit lát, egy rosszindulatú elváltozás, ami olyan helyen volt, és annyira aprócska, hogy önvizsgálattal évekig nem találtam volna meg.
Megfordult a világ körülöttem.
Mintha nem a valóságban léteztem volna. Az nem lehet, hogy ez velem történik meg.
De megtörtént, és túl vagyok rajta. Mentálisan sokkal nehezebb, mint fizikailag volt. Magányos, izolált érzés. És tabu a mai napig a társadalomban beszélni róla. Gyakori az áldozathibáztatás, hogy az érintett biztos rosszul csinált valamit, ő okozta magának, fenntartva az illúziót, hogy velünk ez nem történhet meg.
Különösen nehéz ezzel 38 évesen szembesülni, amikor nekem egész más dolgokkal kellene még foglalkoznom.
Az én rizsszem méretű daganatom a lehető legkorábban került felfedezésre az orvosok szerint. Ennél kisebb méretben gyakorlatilag nem fedezhető fel csomó az ultrahangon. És a legjobb eséllyel egy életre magam mögött hagyhatom ezt a történetet.
Hogy miért mesélem el mindezt itt az oldalamon?
Mert amikor velem megtörtént, rengeteget segítettek más nők felvállalt történetei, hogy túljutottak rajta, hogy van kiút.
Mert a korai felismerés életet ment, nagyon jól kezelhető, ha időben megtalálják az elváltozást.
Mert minden nyolcadik nő érintett mellrákban élete során.
Mert nem 45 év felett kell elkezdeni a szűrővizsgálatokat, és a mammográfia önmagában van, hogy nem elég, ultrahang nélkül évekig rejtve maradhat a baj. Mindkettő fontos.
Egy nagyon kedves onkológus doktornő azt mondta nekem, hogy vigyem a hírét, legyek büszke magamra, hogy jártam a szűrésekre, és ilyen hamar felfedezésre került, mert a legtöbben az én koromban mèg nem járnak szűrővizsgálatokra.
A tágabb környezetemben az elmúlt fél évben nagyon sok „Hogy vagy?” kérdésre nem tudtam őszintén válaszolni úgy, ahogy szerettem volna, úgy, hogy nem meséltem el ezt a történetet.
Sokáig kamerát sem tudtam a kezemben fogni, azt sem tudtam, hogy tudok-e egyáltalán majd újra fotózni.
Egy újszülött kisbaba fotózását vállaltam el először a nyáron, ott éreztem először a hívást. És annyira jólesett, hogy elkezdtem újra igent mondani a megkeresésekre.
Sok hozzám érkező családdal meg is osztottam a történetemet, és annyira kedvesen, szeretettel fogadta mindenki. Ők, és egy tegnapi mellrák ellenes eseményen való részvètel, ahol egy fotókiállításon zsűri tagként vehettem részt, adtak erőt, hogy el merjem mesélni a velem történteket.
Remélve, hogy aki ezt olvassa, és nem volt még, vagy régen volt, elmegy ezután szűrővizsgálatra. ❤️