18/08/2026
Ahogyan ígértem nektek, a kérdőívből is szeretnék majd olyan témákat kiemelni, amelyek sokatoknál előkerültek.
Elsőként ezt: „Nem vagyok fotogén.”
Sokan azért nem mennek el fotózásra, mert nem úgy néznek ki, ahogy szeretnének.
Nem vagyunk tökéletes alkatúak és az arcformánk sem biztos, hogy tetszik magunknak. Van, aki vékonyabb, van, aki teltebb, van, akinek változott a teste az évek során – egyszerűen hétköznapi emberek vagyunk, különböző testalkattal és különböző történetekkel. Van, akinek gondot okozhat egy rosszul nőtt fog, feltűnő helyen levő anyajegy vagy bármi más, amit nehezen fogadunk el.
És ilyenkor előfordulhat, hogy már nem is szívesen nézünk tükörbe.
Nem könnyű téma: önmagunk külsejének elfogadása. Szerintem sokan vagyunk úgy, hogy ha nagyon akarjuk, rengeteg hibát tudunk találni magunkon. Elkezdjük elemezni az arcunkat, a testünket, és egyszer csak már csak azt látjuk, ami nem tetszik.
De vajon látjuk-e az egész képet?
Amikor egy társaságban magunkra nézünk, tényleg csak azt látjuk, hogy nekünk van a legnagyobb orrunk? Hogy rajtunk van a legtöbb ránc? Hogy nekünk lett nagyobb a hasunk?
Tényleg ez a legfontosabb dolog az életünkben, a külsőnk?
Ezért mondunk le egy jóízű nevetésről? Egy programról? Arról, hogy lefényképezzenek bennünket a gyerekeinkkel, a párunkkal, a barátainkkal?
Igen, sajnos láttam már fotózáskor olyat is, hogy egy kisgyerek összeszorította a száját, mert egyszerűen nem szerette volna megmutatni a fogát, mosoly közben.
Pedig közben lehet, hogy mi vagyunk azok, akik mindenkit megnevettetnek. Van egy tekintetünk, egy mosolyunk, egy gesztusunk, amit mások szeretnek bennünk.
Egy fényképen is hajlamosak vagyunk egyetlen részletet nézni, miközben az egész embert kellene látnunk.
Éppen ezért, amikor portfóliót építek egy-egy témakörben, sosem hívok meg tökéletes külsejű influencereket, akik otthonosan, szorongás nélkül mozognak a kamera előtt, tökéletes fogsorral, testtel és mosollyal.
Egyszerűen hétköznapi embereket hívok.
Olyanokat, akik talán még soha nem voltak profi fotózáson, és azt sem tudják, hogyan mozogjanak a kamera előtt.
Számomra ők a hitelesek.
Ők azok, akikkel igazán szeretek együtt dolgozni, és akiktől én is rengeteget tanultam az elmúlt években. Más testalkat, más arc, más személyiség, más-más nézőpont lehet előnyös számukra fotózáskor. Más a varázsszó, amivel ki lehet csalni egy mosolyt.
Egy fotósnak nem egyetlen „ideális” emberre kell tudnia jól fotózni.
Számomra egy fotózás során nem az a cél, hogy photoshop segítségével egy tökéletes embert készítsek belőled. Hogy eltűnjön minden ránc, kisimuljon a bőröd, és olyan arc nézzen vissza rád, amelyre talán már magad sem ismernél rá.
Persze egy fotón lehet finomítani, korrigálni, szebbé tenni a fényeket, eltüntetni egy-egy apró, múló bőrhibát. De nem szeretnék egy másik embert készíteni belőled.
Én azt gondolom, sokkal közelebb visz önmagunkhoz, ha megtanuljuk elfogadni azt az embert, aki visszanéz ránk a tükörből – akkor is, ha nem egy szupermodell.
Sőt, néha egy fénykép éppen azért lehet fontos, mert szembesít. Megmutatja, milyenek vagyunk most. És ez akár el is indíthat bennünk valamilyen pozitív változást. Előfordulhat, hogy változtat valaki az életmódján, vagy kevésbé fogja szigorúan, kritikusan nézni magát.
Nem az a cél, hogy tökéletesnek lássuk magunkat. Hanem hogy végre az egész embert lássuk.
