05/05/2026
Tegnap valami egészen különleges történt.
Nem hangos, nem látványos – inkább csendes és nagyon mély.
Egy szociális intézményben töltöttem a napot szépkorú hölgyekkel és urakkal.
A program egyszerűnek tűnt: egy kis hajigazítás, finom smink, majd fotózás.
De valójában sokkal többről szólt.
Ahogy készülődtek, lassan megváltozott a levegő.
Egyenesebb lett a tartás, hosszabbak lettek a pillantások a tükörben. Mintha nem csak a külsőjükhöz nyúltunk volna hozzá, hanem valami belsőhöz is.
A kamera előtt volt, aki azonnal nevetett, volt, aki csak halkan, óvatosan nyílt meg.
De minden egyes arcban ott volt egy történet. Egy élet. Örömök, veszteségek, emlékek – és még mindig ott volt bennük a vágy, hogy látszódjanak.
A kiegészítők – kalapok, sálak, kesztyűk – csak ürügyek voltak a játékra.
Az igazi pillanatok akkor születtek, amikor elfelejtették a kamerát… és egyszerűen csak önmaguk voltak.
És talán ez volt a legmeghatóbb.
Hogy újra megélhették, milyen érzés kiszakadni kicsit a hétköznapokból és a megszokottnál jobban ragyogni.
Nem csak képek születtek tegnap.
Hanem visszatükröződött méltóság, apró örömök, és egy kis darab abból, amit túl ritkán adunk egymásnak:
valódi figyelem 💛
Nem emlékszem, hogy utoljára mikor fogták és simogatták meg a kezemet vagy a vállamat pár óra alatt ennyien...❤
A fotón: Zsuzsi néni 🩷
Haj: Csörgő Eszter
