Art Villányi

25/08/2026

Meghívó:

Kardos Péterről megemlékezés lesz a Duna-tv Utódok reménysége, a Zsidó Vallási Magazinban 2026. augusztus 30-án 11 óra 30 perces kezdettel.

A film címe:
Kardos Péter, a Kántorok filmsorozat filmjeként

A film producer és szerkesztője Villányi András és Villányi Zsuzsanna. Meghívtak a milánói Holokauszt Múzeumba egy vetítésre. Ez a vasúti pályaudvar épületében volt. Innen indították az olasz zsidó transzportokat a náci koncentrációs táborok felé. Ott vetítettek Heller Ágnesről visszaemlékezéséről filmet, egy fiatal római rendező munkáját. A film bemutatta az 1939-1944-es évek Magyarország fővárosát Budapestet, Heller Ágnes Széchenyi-díjas magyar filozófus, esztéta és egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának magyarázataival.
Ez adta az ötletét a magyarországi kántorok filmsorozatának elkészítéséhez.
A magyarországi zsidó zene alapjait az évszázadok alatt idevándorolt zsidók hozták magukkal.
Ezért ez a magyarországi kántorokról készült filmsorozat hiányt pótol, bemutatja és dokumentálja a zsidó vallási zene elmúlt évtizedeit és az ország különböző területeinek vallási életét és zenéjét, úgy hogy láthatjuk a zsinagógai közösségek és a családok életét is.

A most bemutatandó film, Kardos Péter a Thököly utcai zsinagóga főrabbijáról és főkántoráról szól. Ő volt az Új élet főszerkesztője, film készítésekor ünnepelte 80. születésnapját: az évek nem homályosították el szépen csengő hangját; az ő előadásában a budapesti ortodox zsidó közösség és a Holló utcai otthonából hozott zsidó dallamokat, a Kazinczy utcai zsinagóga egyházi dallamaiból is sokat megőriztek a főrabbi úr ortodox gyökereiből.
Dinamikus, kritikus, lenyűgöző egyéniség, fél évszázada ugyanannak a Thököly utcai zsinagóga közösségnek a szolgálatában, mint főrabbi és mint főkántor szolgált. Nemzetközileg is ismert és keresett rabbi és énekes, annak a nagy nemzedéknek egyik utolsó képviselője volt, amely még élő kapcsolatot ápolt a megszűnőben lévő, de feledhetetlen zsidó zenei hagyományokkal.

Villányi András
Scheiber díjas fotóművész

13/03/2026

Legendák, mesék, történelem
II. rész
Villányi András folytatja a kutatást

Legutóbbi beszámolónkat ott hagytuk abba, hogy Villányi András fotóművész, aki nemcsak a kutatómunkában fáradhatatlan, hanem előadásain keresztül az ismeretterjesztésben is, Arany János versével bizonyította, mekkora hatása volt (és van) a zsidó történelemnek és a hozzá kapcsolódó legendáknak a világ különböző tájain, így Magyarországon is. A Hunyadi téri Generációs Klub és a Hegedűs Gyula utcai Héber Imre Idősek Klubja közössége mindig örömmel várja a fotográfus előadásait.
A folytatásban a történelem és a legenda összefüggéseiről és a Szentírásban is olvasható tragikus, mégis felemelő, katartikus hatású élettörténetekről hallhattunk.
Idegenkedés az ismeretlentől
A legendák szerzői nem szeretik az ismeretlent, megpróbálják kikutatni azokat az eseményeket, esetleg adatokat, amelyekről nem beszél a Szentírás. Ha a bibliai elbeszélés nem tartalmaz neveket és időpontokat, a legendákban ezek kiegészülnek és gyakran történelmi eseményekké alakulnak. Például az aggáda Bábel tornya építőjeként Nimródot nevezi meg, aki azt mondja a népnek, hogy menjenek fel az égbe, mert “Örökké a való Istenünknek csak ott van hatalma felettünk”.
Ezek a versek a hit és a megváltás elvárásait hangsúlyozzák, ami a megváltás és a kegyelem alapját képezi úgy, hogy a hit által történő üdvözülés mindenki számára elérhető, aki az Istenhez beszél és kiált.
A sasokkal való égbe repülés is ismert a görög mitológiában, a sasokkal való repülés megjelenése az álmokban az erő, a hatalom, a szabadság és a függetlenség szimbóluma volt.
A testvéreit kereső József találkozik az úton valakivel, az aggáda tudja, hogy Gabriel arkangyallal, amikor az álmok emberének közeledtekor az egyik testvér azt mondja a másiknak: öljük meg őt. A legenda azt is tudja, hogy ezt Simon mondta Lévinek. A Szentírásban egyetlen egyszer szerepel az egyiptomi fáraó leányának neve, Bitja (I. Krón. 4, 18), aki megmentette Mózest.
A Széder Olám Rabba (Nagy Világrend), a 2. század körül keletkezett, héber nyelvű kronológiai mű, amely a világ eseményeit sorolja fel, a világ teremtésétől Nagy Sándor koráig, a zsidóság életének időrendi kérdésével foglalkozott. A Szentírásban található versek segítségével számos esemény időpontját mutatta ki. Kiszámította, hogy Izsák 37 éves volt, amikor édesapja fel akarta áldozni. Azt is megállapítja, hogy Mózes Adar hónap 7-én született és halt meg. Kutatja bírák, királyok és próféták működésének idejét, és megállapításait gyakran a mai biblia tudomány is alátámasztja.
Nagy Sándorhoz kapcsolódik az a talmudi legenda, mely szerint egyik győzelme után Palesztina felé tartott, és Simon Hacaddik főpap díszruhában ment eléje. Nagy Sándor meglátva őt, leszállt kocsijáról és meghajolt a főpap előtt. Kíséretének azzal a magyarázattal szolgált, hogy ez a képmás folyamatosan előtte lebeg harcaiban. Győzelmeiben mindig az ilyen látvány segítette. A főpap előtti meghajlása a zsidóság iránti tiszteletét és megbecsülését fejezte ki.
Nagyon érdekes, hogy hasonló hun legenda maradt fenn Attiláról: amikor Róma előtt állt, az elébe vonuló I. Leó pápa mellett meglátta Péter és Pál apostolokat kivont karddal, s a látvány hatására csapatainak visszavonulásra adott parancsot.
Nyilván mindkét történet a legendák világába tartozik, és az elbeszélés hőseinek nagyságát, jelentőségét tükrözi.
Eszmények a legendák világában
A legendákból a zsidóság erkölcsi kérdésekről vallott felfogása is megismerhető - mondta Villányi András, és ennek bizonyítására több példát is felsorolt.
Elsőként a Hadrianus császár idején (i.sz. 117-138) vértanúságot szenvedett 10 zsidó történetét mondta el. A zsarnok császár megtiltotta a zsidó vallás gyakorlását, a Tóra tanulmányozását és tanítását, valamint a papok felavatását is. Mivel ezek nélkül vallási kérdésekben nem lehetett dönteni, ezek a tilalmak a zsidó élet rendjének felborulásával fenyegetett. A zsidóság vezetői azonban nem riadtak vissza a rendelkezésektől, és életük árán is hűek maradtak zsidóságukhoz. Lelkükben mélyebben gyökerezett a zsidó vallás szeretete a legerősebb zsarnoki hatalom döntései ellen. Az ilyen történetek a liturgiában is helyet kaptak, például az engesztelőnapi muszafban és a tiso beavi imákban. A 10 mártírról szóló megemlékezést egyes tudósok a legendák világába sorolják, mások viszont történeti valóságot látnak benne.
Vértanúságuk történelmi valóság, az elbeszélés részleteiben viszont találkozunk legendai elemekkel, a nép lelkéből fakadó igazságok hű kifejezőivel.
A 10 talmud bölcsnek a 10 törzs József eladásával elkövetett bűnéért kellett bűnhődnie. Etikai gondolat, hogy Izrael fiai felelősek az egyik vagy másik tettükért.
A zsidó bölcsek közül R. Simon és R. Jismael szigorú önfegyelmére, erkölcsi komolyságára utal, hogy a kis bűnért is jogosnak vélték a legnagyobb szenvedést. A vesztőhelyen mindketten azért könyörögtek a hóhérnak, hogy elsőként végezzen velük. Amikor a sorsolás következtében R. Simon feje hullott előbb a porba, a hű barát felkiáltott:
Oh szent száj, oh hűséges/ száj, amely/ annyi gyöngyöt és drágakövet adott,/ jaj, hogy téged porba rejtenek, jaj,/ hogy nyelved porral telik meg.
Amikor R. Akiba értesült társai haláláról, tanítványainak azt mondta: Nagy büntetés száll a világra és ettől akarta az Isten megkímélni, ezért vette őket magához.
R. Akibát a rómaiak a nemzeti felszabadító mozgalom vezetőjének tekintették. R. Akiba ettől függetlenül félelmet nem ismerve, prófétai bátorságának rendíthetetlenségével vette ki a részét. Barátja, Pappus b. Jehuda figyelmeztetésére egy mesével válaszolt: A róka elment egy folyó partjára, látta, hogy mennyire nyugtalankodnak a halak a háló láttára, csalogatni kezdte őket: gyertek szárazra, éljünk itt barátságban, amint együtt éltek a mi őseink is, de a halak elutasították a ravasz tanácsot. A vízben van a mi életterünk, ott sem vagyunk biztonságban, hát még ott a szárazon, biztos halál várna ránk. A mi életelemünk a Tóra - tanította R. Akiba, - ezenkívül nincs számunkra más élet. Nem sokkal később elfogták. Miközben a vesztőhelyre vitték, ő a “Semát” mondta. Testéről vasfésűkkel tépték le a bőrt, még fájdalmat sem érzett, és tovább folytatta imádságát. Egész életében arra vágyott, hogy teljesíthesse az Írás szavát: Szeresd az Örökkévalót egész lelkeddel ( életeddel), ez azt jelenti, ha még elveszik az életünket, akkor is Őt szolgáljuk. Most pedig, hogy alkalom van rá, ne teljesítsem? Az echod - egyetlen - szóhoz jutva már csak halkan elnyújtva bírta kimondani, és ennél a szónál elszállott a lelke.
Hűsége miatt életével fizetett R. Chanina ben Teradjon is. Elfogatásakor nyugodtan válaszolt a vallatásnál: Isten parancsolja így lelkemnek. A poroszlók tóratekercsbe csavarták, és szívére nedves gyapjút erősítettek, hogy a kínok tovább gyötörjék. A lángok közepette is tanította tanítványait: A pergamen elég, de a betűk égbe szállnak.
Ebben az elbeszélésben bizonyos részeket nyilván költői kéz alakította, de belső tartalma és a lényege mégis a valóságot, a történeti igazságot tartalmazza. A testet elpusztíthatják, mivel az ember mulandó, de a betűk az égbe szállnak, Isten igéje örök, az igazságot és a szellemet tanítja, elpusztítani nem lehet.
Jellemző, hogy a vértanúk mindegyike bűnt tulajdonít önmagának, így indokolja meg a szenvedését. A bűnben alapot nyer, mint javítóeszköz, a fájdalom. A legenda egy álom, amely hasonlít a valósághoz, de az átéléseket felnagyítja. A zsidó legenda, amely eszmeisége és az áldozatos hithűség kifejezője, a zsidóságban gyökerező erkölcsi értékének egyik legigazibb és leghatásosabb kifejező módja.
Végül a munka és a művészet a zsidóság számára kiemelkedően fontos összefüggéséről szólt az előadó: egy legenda szerint 900 évvel ezelőtt a történet hőse egyik útján egy kézimalommal bajlódó nő énekére lett figyelmes. (Ezt a történetet Gellért püspökről is feljegyezték, aki a magyarok énekét vélte hallani a kézimalmot hajtó szolgálólány munkát kísérő dalában.) Megkérdezte kísérőjét:
- Mondd Walter, mi hajtja a malmot, a művészet vagy a munka?
- Mindkettő atyám, a művészet is, meg a munka is.
- Micsoda különös dolog - feleli, - ahogyan az ember a táplálékát biztosítja. Ha nem lenne művészet, ki tudná elviselni a munkát? Halandó létünknek két sarokpontja és összetevője van: a munka és a művészet. Az örök emberit kőbe faragni munka, mégis ennek az isteni sugárzása a művészet. Küzdelem a létért: a munka, küzdelem az elérhetetlen válaszokért, a művészet. A szükséges előteremtése a munka feladata. Boldogságot varázsolni a munka által, a művészet. Mindkettő fénye vagyis a munka és a művészet, az örök zsidóság szimbóluma: a gyertya lángja.

Rojkó Júlia

07/01/2026

A Héber Imre Klub programjából
Zsidó könyvek zsidó sorsáról hallottunk
III.rész

Vetítéssel illusztrált előadást tartott Villányi András fotóművész 2025. december 18-án, a Héber Imre Idősek Klubjában, amit Ádám Mária, a Goldmark kórus karnagya egészített ki, a héber liturgikus zenével kapcsolatos ismertetőjével.
Villányi András hatalmas anyagot tekintett át, amelyből ezúttal is csak néhány részletet emelhetünk ki. Ami összeköti ezeket a történeteket, a könyv. Mindegyik azt erősíti, hogy nem véletlenül nevezik a zsidóságot a könyv népének.
Elsőként egy verseskönyv tipikus zsidó sorsáról hallhattunk: Todros Abulafianek Halévi (1247-1306) költő verses gyűjteménye az 1900-as években került elő. A londoni Gaster szefárd község rabbija megismerkedett két fiatalemberrel, akik elmondták, hogy kereskedő édesapjuk Hongkongban él, nem tudós, nem is rabbi, de régi héber kéziratokat gyűjt. A fiúk mutatják meg a rabbinak a kéziratos versgyűjteményt. Halévi Toledóban élt, halála után a versgyűjtemény eltűnt. Spanyolországból 1492-ben kiűzték a zsidókat, ők magukkal vitték a kéziratot Ázsiába. Így találhatott rá a zsidó kereskedő, akinek fiai Londonba továbbították. Itt került Dávid Yellinhez, a jeruzsálemi egyetem tanárához, és végül kinyomtatják hányatott - zsidó - sorsú kötetet.
A következő történet sokkal rosszabbul végződött: ezer éve, a tudományos könyvek értelmezésének és ellenőrzésének virágkorában, Áron ben Mózes ben Ásérnak, a Tóra szöveg legnagyobb szakértőjének volt egy tökéletes, a világ legértékesebb Tórájaként számontartott példánya, amit Alexandriában őriztek. Egy európai ember megvesztegette a templomszolgát, aki átadta neki a Tórát. Az ember az értékes Tórával hajóra szállt, ami viharba került, és a Tóra soha többé nem került elő.
A könyvek, kéziratok múltja gyakran felderíthetetlen vagy legalábbis mélységes titkokat rejt, amelyeket nem mindig sikerül felderíteni. A XIV. század elején jelent meg a Zóhár, ez a misztikus mű, amelyet a Biblia és a Talmud mellett a legnagyobb hatású zsidó könyvként tartanak számon, amelyet a keresztények inkább becsülték, mint a zsidók. Mózes de Leon másolta le először, és szerzőként az ezer évvel korábban élt rabbit, Simon bar Jochajt tüntette fel, aki a rómaiak elől barlangokban bujkált, és a másoló szerint ott írta a könyvet. De évszázadok teltek el, míg Náchmáni Mózes, a Palesztinába vándorolt tudós felfedezte, elküldte fiának Katalóniába, onnan a hagyomány O művek, (elrejtett titkokat jelent) és a pszeudepigráfikus irodalmi művek csak fordításokban maradtak fenn. (A pszeudoepigráf álneves iratot jelent, amelynek szerzője egy másik, közismert személyt nevez meg maga helyett szerzőként.) Mózes de Leon halála után egy módos zsidó ember szerette volna megtudni az igazságot a szerzőről, ezért elküldte a feleségét az özvegyhez, nagy összeget ígérve az igazságot. Az özvegy elárulta: nincs eredeti kézirat, a könyvet a férje írta. A vita a szerzőről a mai napig is tart, de amikor újra nyomtatják, most is Simon bar Jochajt tüntetik fel íróként.
Villányi András szólt a lappangó könyvekről, és kiemelte Kéter Malchut Gabirol fő művét, a Fons vitae - Az élet forrása - című, arab nyelven írt alkotást. Az eredetiből készült latin és héber nyelvű változat is, utóbbi Mekor Chájim címmel. Ezt találta meg a 1845-ben Munk Salamon német filológus, a párizsi egyetem professzora, aki kutatásai eredményeként megállapította, hogy az eredeti szerző Gabirol volt. A mű jelentőségét bizonyítja, hogy többek közt Aquniói Szent Tamás, Becket Tamás, de még Giordano Bruno is hivatkoztak rá. Gabirol halálához legenda is fűződik: egy arab költőtársa, megirigyelve tehetségét, megölte és egy fügefa alá temette őt. A költő porladó teste táplálta a fát, amely csodás, illatos virágokat hozott. Ez tűnt fel az arra járóknak, s így fedezték fel a bűntényt és találták meg a költő rejtett sírját.
S ha már a sírnál és temetésnél tartunk: Lunz, a Palesztina-kutató írta le, hogy Jeruzsálemben zeneszóval, pompás körülmények között szokás eltemetni a szakadt, használhatatlanná vált könyveket. Ezért megy ritkaságszámba, hogy szakadt vagy kopott héber könyvek kerüljenek elő a múltból. Hiszen a nedves talajba temetett könyvek szétmállottak.
A könyvvel kapcsolatos vallási előírásokból kiderül, a zsidóság milyen tisztelettel és szeretettel fordul a könyvekhez. Nem volt szabad például semmilyen tárgyat, még más könyvet sem ráhelyezni a szent könyvekre. Tilos volt olyan padra ülni, amelyre Tórát helyeztek el. A földre esett könyvet, miután felvették, meg kellett csókolni. A kapcsos könyveknél nem volt szabad erővel, például ránehézkedéssel segíteni, hogy a kapcsokkal sikerüljön bezárni a könyvet.
A vallási könyvek előtt tilos volt ruhátlanul járni. A könyvkötő nem készíthetett nyomtatott, írott lapokból könyvtáblát. A kopott könyveket újra kell köttetni, és az is előírás, hogy rendszeresen portalanítani a köteteket.
Az előírások között szerepel, hogy nemcsak a könyveknek, hanem a könyv szerzőinek is jár a tisztelet. A Misna 1200 évvel ezelőtt rögzíti a gyülekezet tulajdonáról: közös a piactér, a templom, a fürdő, a frigyláda és a könyvek.
A könyvek szeretetét bizonyítja az egykori bölcsődal: “Nagy lesz az én fiam és könyveket ír egyszer”.
Ma már nem ismert népszokás volt, hogy a pólyás baba körül, pár nappal születése után, tíz férfi gyűlt össze, a díszes pólyára Bibliát helyeztek, a kicsi kezébe tollat és tintát. Bibliai idézeteket mondta, az apa pedig imádkozott, hogy a gyermek megtarthassa, ami a könyvben írva van.
Ünnepélyessé tették az első napot is, amikor a gyermeket iskolába vitték: mézeskalácsból sütött betűkkel ajándékozták meg őket.
Érdekesség a XII. századból, hogy minden gyerek megtanult a fejjel lefelé tartott könyvből is olvasni, mert négyen ültek egy asztalnál, ketten-ketten egy oldalon, és csak egyetlen könyvük volt.
Villányi András után Ádám Mária karvezető héber zenéről szóló előadása következett. Ezúttal arra hívta fel a figyelmet, hogy ugyanazok a dalok mennyire különböző módon hangzanak a különböző közösségekben, illetve a különböző kántorok előadásában.
Kedves perceket szerzett, amikor a Goldmark kórus korábbi, húsz évvel ezelőtti felvételeit láthattuk, hallhattuk, az örök ifjú kórus tagok örömmel ismerték fel egymást a vásznon, s énekelték újra a jól ismert dallamokat.

Krausz Júlia

17/12/2025