30/08/2026
KALLA Fotó
Mit jelent nekem Borsod és a Cserehát? 🤔
Az elmúlt években bárkivel jártam Borsodban apró falutól a nagyobb városokig mindenhol az volt a tapasztalat, hogy bármerre mentünk megismertek, előre köszöntek az emberek.
Sokak számára ez szokatlan volt, nem értették, hogy honnan van ez az ismeret, hogy lehet, hogy ennyi ember emlékszik rám, hiszen Borsod elég nagy megye 🙈
Volt, aki azt mondta, hogy nem érti miért hagytam itt mindent, hiszen itt nem kellene küzdenem azért, hogy megismerjék a nevem, fotózhassam a természetet, járjam az erdőt, gördülékenyebb lenne az életem.
Tegnap az illetékes vezetőtől kértem engedélyt természetfotózásra Észak-Borsodban, elmondtam, hogy minden évben van egy természetfotó naptárunk majd pár perc beszélgetés után azt mondta az úr a telefonba:
"ismertem édesapádat, fotózz nyugodtan"
Ez a mondat egy 16 éve tartó fájdalmat enyhített a mellkasomban.
Nem kellett küzdenem, könyörögnöm, fizetnem azért, hogy fotózhassak (az elmúlt évek nógrádi tapasztalatai után egyszer talán egy külön bejegyzést is megérdemel majd, hogy milyen megalázóan bánnak sokan a női természetfotósokkal- tisztelet a nagyon kevés kivételnek) pedig ha tudnák, hogy milyen családból származom, milyen tapasztalatokkal indultam el az úton, akkor talán más lenne a hangnem.
Sok nő ezért nem lép magasabb szintre a fotózásban mert ott elakadunk, hogy ki lehet-e menni a területre...
Itt viszont van felém egy bizalom, úgy, hogy az illető nem ismer engem de tudja, hogy Kalla Laci mit vállalt az erdőért, a természetért, hogy az erdei iskolától kezdve, a fakitermelésen, telepítésen át, a hagyományőrzésen át, a vadak védelméig, a megye hírnevének öregbítéséért, vadásztársaság vezetésén át mennyi mindent tett...
Felfoghatatlan és felbecsülhetetlen örökséget hagyott hátra és hiába telt el lassan 20 év, még mindig emlékeznek rá..
Vagyis gondolom, hogy ez volt a mondat mögött, mert az urat nem ismerem személyesen így nem tudom, hogy neki mit jelent a Kalla név.
Sokáig küzdöttem a fotós oldal nevével is, akik régóta követnek látták a változásokat, az állomásokat.
Próbáltam mást, máshogy de végül csak ez lett a végleges. Hiszen a Kalla valakinek garanciát jelentett, valakinek kitartást, valakinek biztonságot, valakinek megélhetést az elmúlt évtizedekben.
Az én őseim túl régóta éltek itt, vadásztak és műveltek földet - több száz éve- hogy ne viselhetném büszkén e nevet és ne vállalhatnám fel, hogy én ugyan nem vadászom és végül nem a turizmusban, erdőgazdálkodásban helyezkedtem el mert más lett az utam de büszke vagyok rá, hogy Kalla vér folyik az ereimben, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
2010-ben, édesapámat kb. 600 ember búcsúztatta a miskolci temetőben. Nem tudtam mi vár rám, de abban biztos voltam, hogy el kell mennem ahhoz, hogy megtaláljam azt az utat, amiért megszülettem és ne azért ismerjenek mert ő vagy édesanyám mit tettek le az asztalra.. az encsi STIHL boltot is sokan emlegetik...
A miskolci Lévay-s években igyekeztem megtalálni az utat, onnan már inkább a saját érdemeim miatt emlékeznek rám- felsorolni sem tudom már mennyi mindent csináltam a gimiben - de tudtam, hogy meg kell próbálnom a saját lábamon állni még akkor is, ha ez sokkal de sokkal nehezebb, mintha beülnék a kész vadászházba, a lovaimmal, vizsláimmal és átvenném az erdészeti feladatokat - amire akkor nem is lettem volna alkalmas.
18 éve egy saját útra léptem. Öröm látni, ahogy az unokahúgaim is végig járják a maguk módján ugyanolyan tehetségesen, kitartóan és szorgalmasan a saját útjukat mert a Kalla vér végső soron ez, messziről felismerhető... és ha visszaemlékszem, hogy amikor betettem a lábam a Lévay-s nyílt napra elsőként ebből a családból végül nem csak az én életemet változtatta meg örökre az a pillanat, amikor azt éreztem: ide tartozom...
Nemrég volt szerencsém pár napot Mátrafüreden tölteni, ami szintén fontos állomás számomra, hiszen édesapám mindenképp ide akart íratni, szerette volna ha erdész leszek és a nyomdokaiba lépek.
A füredi hűs patak, a mesés erdő, az út amin egykor ő is járt emlékeztetett, hogy milyen fontosak a családi gyökereim és végül milyen jó, hogy hagyták, hogy én döntsem el merre szeretnék menni. Bár ő már akkor tudta, hogy végül egyszer visszatalálok a Cserehátra és megértem, hogy miért szánt erre az útra.
Én viszont 14 majd 18 évesen is máshogy döntöttem.
Így indultam el Londonba, Budapestre majd kerültem Nógrádba egy pici faluba és teszem a dolgom, viszem tovább, amit rám bíztak az őseim.
__________________________________________________________
Tegnap hajnalban megálltunk Borsodban egy tisztás mellett, ugatott az őzbak, kiáltott a fácán, néztem, ahogy a hátam mögött a kelő nap beragyogja az erdőt, ami most az én tulajdonom is lehetne.
Amikor 4:50-kor felöltöztem, megcsapott a "lószag" a szomszédból, az erdő hűse, a bogrács füstje, az égett fa illata.
Bánom-e? Fáj-e? Visszacsinálnám? Könnyebb lenne az életem?
Nem.
Mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt ahhoz, hogy most ott lehessek ahol. A saját küzdelmeimmel, a saját utamon, a saját életemben.
Milyen érdekes, hogy a Csereháton születtem és végül a Cserháton mentem férjhez.. és most újra a Csereháton vagyok, találkozok, alkotok.. és minden alkalommal öröm hazatérni, hiszen bármerre visz az utam, itt vagyok otthon. ♥
