09/05/2026
Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam azon, milyen közegben tud igazán élni és lélegezni az alkotás.
Az elmúlt fél évben volt egy munkám, amiben egy idő után egyre kevésbé éreztem, hogy önmagam lehetek alkotóként. Folyamatos kritikát kaptam arra, hogy túl nyálasan írok, túl romantikus vagy túl szentimentális vagyok. És hogy a fotóim hatásvadászok és , hogy arra játszok megérintsék az embereket. A megfelelési kényszer, a az időbeli és fizikális határaim és a családi életem átlépése, valamint az, hogy sokszor megkérdőjelezték azt a vizuális és érzelmi világot, amit képviselek, lassan elkezdte elhallgattatni bennem a kreativitást is.
Fotósként számomra a képek sosem csak képek voltak. Mindig hangulatokat, emberi történeteket, kapcsolódásokat és érzéseket kerestem bennük. Tudom, hogy nem mindenki ugyanúgy látja a világot — és ez rendben is van —, de számomra az alkotás csak akkor tud őszinte lenni, ha nem félelemből vagy megfelelésből születik.
Az elmúlt hónapokban azt vettem észre magamon, hogy elkezdtem kételkedni a saját hangomban. Olyan dolgokat fogtam vissza magamból, amelyek korábban ösztönösen jöttek. És azt hiszem, ez volt az a pont, ahol meg kellett állnom.
Talán mostanra lassan kifelé jövök ebből a lelki mélységből, és sikerül feldolgoznom mindazt, amit ez az időszak adott és elvett. Végre újra kezdek jelen lenni. Lassan sikerül visszatalálnom önmagamhoz, és nem újra meg újra lejátszani magamban a felém irányuló negatív megjegyzéseket és kritikákat.
Ez most egy csendes visszatalálás ahhoz, amiért annak idején beleszerettem a fotózásba.
