Engedd meg, hogy megosszam veled a történetemet
Emlékszem, 9 éves kisiskolás voltam, mikor először feltették a kérdést: "És Te mi akarsz lenni, ha nagy leszel?" Hatalmas boldogsággal vágtam rá: "Fotós". Aztán következtek a kérdések: "Miért pont fotós? Nem szeretnél inkább valamilyen "megfogható" szakmát? Jól teljesítesz az iskolában, nem lenne jobb kamatoztatni a tudásod?"
Akkor nem tudtam ezekre a kérdésekre felelni, haladtam az árral, gimnáziumba mentem irodalmat tanulni, majd egyetemre turizmust és rendezvényszervezést, végül megszereztem a közgazdász diplomámat. Habár tanulmányaim szerteágazó képet mutatnak, egy biztos volt mindezek alatt. Én folyamatosan képekben gondolkodtam, átszellemülve örökítettem meg minden fontos pillanatot magam körül, mígnem felismertem: nem kell a fotózásnak álomnak maradnia.
Őrületes sebességgel vetettem bele magam a fényképészetbe. Tanultam, gyakoroltam, mindenhova magammal vittem a gépemet, végül elvégeztem egy fotós képzést, hogy megbizonyosodjak róla, van helyem a szakmában. A fotózás számomra egy szerelemprojekt, egy gyermekkori álom. Lételemem megragadni a pillanatot, és minden képkockával különlegeset, őszintét alkotni, egy pillanatból pedig örökkét teremteni. Színeken, fényeken formákon, képeken töprengek folyton. A lelkem egy darabja van az elkészült képekben. És ami szerintem a legfontosabb: minden, amit kiadok a kezeim közül SZERETETTEL készül, máshogy nem is lehetne.
