02/11/2026
Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon. Seb a vállamon és seb a markomon,
de fogom, viszem és megtartom!
S fogcsikorgatva hirdetem, nem ért véget a küzdelem!
Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat, de markomban még itt a szó, a láthatatlan lobogó! Ereklyém, kincsem, fegyverem. Magosra tartom, s lengetem!
És védem, foggal és körömmel! Vad dühvel és őrült örömmel! És mentem, mindeneken által, íntépő, végső akarással! Dúlt otthonom rég összedőlt, kifordult alólam a föld.
Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.
Előttem vad sziklák merednek, de nekivágok a meredeknek! Mert élek még! Ha törten is, ha vérben is, ha görcsben is.
Mégha utolsó is vagyok, kit az özönvíz meghagyott, de harcom végigharcolom, s a lobogót megmarkolom! Megmarkolom és nem hagyom, ha le is szakad a két karom!
Ha két lábam térdig kopik, de feljutok a csúcsokig, s utolsó jussomat, a szót, ezt a szent, tépett lobogót kitűzöm fent az ormokon, s a csillagoknak
meglobogtatom!
(Wass Albert)
