24/10/2026
Több mint 15 év az autós világban… és néha még mindig megkérdezem magamtól, vajon elég jó vagyok-e.
Ennyi év alatt rengeteg autót, rendezvényt és pillanatot örökítettem meg. De ami talán ezeknél is fontosabb, hogy mennyi embert ismerhettem meg, mennyi emléket gyűjthettem, és mennyi olyan élményt kaptam ettől a közegtől, amit soha nem cserélnék el semmire. A mai napig imádom az autós rendezvények hangulatát, az autókat, az embereket, és azt az érzést, amikor sikerül elkapni egy pillanatot, amit más talán észre sem venne.
Mégis hazudnék, ha azt mondanám, hogy az évek alatt soha nem fáradtam el. Nem magában a fotózásban, hanem abban, ami a kattintás után következik. A rengeteg utómunkában, a képekben, amelyek hetekig, olykor hónapokig várnak rám, mert egyszerűen elfogy a motivációm. Néha annyira szeretnék valami igazán jót alkotni, hogy közben éppen én magam kezdek el kételkedni abban, amit csinálok.
Közben változik a világ. Változnak a trendek, az eszközök és a lehetőségek. Ma már néhány kattintással, akár mesterséges intelligencia segítségével is látványos eredményeket lehet elérni. Néha én is elgondolkodom azon, vajon van-e még helye annak, ahogyan én csinálom.
De tudjátok mit? Én nem szeretnék versenyezni. Nem szeretnék mindenáron gyorsabb, látványosabb vagy trendibb lenni másoknál. Nem szeretném elveszíteni azt, amiért annak idején beleszerettem ebbe az egészbe, és nem szeretném feladni azt a látásmódot sem, amit több mint 15 év alatt a sajátommá formáltam.
Szeretnék az a régi motoros maradni, aki a saját szemével látja meg a pillanatot, és a saját elképzelései szerint örökíti meg azt. Aki hisz abban, hogy egy kép mögött nemcsak néhány kattintás van, hanem idő, gondolat, munka, hangulat és egy darabka önmagából.
Számomra az egyik legnagyobb elismerés az lenne, ha valaki úgy nézne egy fotómra, hogy nem látja a logómat, mégis tudja, ki készítette. Nem azért, mert rá van írva a nevem, hanem mert felismeri benne azt a bizonyos valamit, ami csak az enyém.
És aztán vannak pillanatok, amelyek emlékeztetnek arra, miért is kezdtem el annak idején. Ez a kép is egy ilyen pillanat. Egy kedves ismerősünk küldte, és az autója mellett ott van az én fotóm is. Lehet, hogy kívülről nézve ez csak egy apró gesztus, nekem mégis sokkal többet jelent. Emlékeztet arra, hogy a képeim nem csupán a merevlemezen várakozó fájlok. Hogy egy pillanat, amit én egykor fontosnak éreztem megörökíteni, valaki másnak is értéket jelent.
És néha pontosan erre van szükségem. Nem arra, hogy jobb legyek másoknál, és nem arra, hogy folyamatosan bizonyítsak, hanem arra, hogy újra eszembe jusson, miért szerettem bele ebbe a világba több mint 15 évvel ezelőtt.
Talán nem kell mindig rohannom. Nem kell minden képnek azonnal elkészülnie, és nem kell minden változással együtt változnom sem. Lehet, hogy néha lassabban haladok, időnként elveszítem a lendületemet, és még sokszor fogok kételkedni magamban. De attól még nem szerettem kevésbé azt, amit csinálok.
Nem egyszerűen fotókat szeretnék készíteni. Szeretnék valamit hátrahagyni magamból ebben a világban.
Nem tudom, mit hoz a következő 15 év. Azt viszont tudom, hogy nem szeretnék úgy továbbmenni ezen az úton, hogy közben elveszítem önmagamat. A világ változhat, a technika fejlődhet, a trendek jöhetnek és mehetnek. Én viszont szeretném, ha a képeimben továbbra is ott maradna valami, amit nem lehet néhány kattintással helyettesíteni: én magam. 💚
