01/06/2026
MEZEI ÁLOM ~ Timi
Egy ideje már forgatok egy gondolatot a fejemben: a mesterséges intelligencia vajon mikor veszi át teljesen a helyem? Egyre többen használjátok már fotók generálására is magatokról és egyre jobb a képi világa. Még mindig messziről látszik, hogy van benne valami természetellenes, de hamarosan ezt is tovább fejlesztik és már senki nem fogja megkülönböztetni.
A könyvek is már régóta digitálisak, sőt már inkább azt választjuk, hogy egy szimpatikus vagy épp zavaró hang felolvasson nekünk, amíg mi tudunk közben takarítani vagy multifunkciósak lenni. Rohan a világ és igyekszünk lépést tartani.
De, most jön a de.
Timinek megágyaztam egy folyóparton, apró fehér virágok között. Szeret olvasni, igazán Timisre szabtam a fotózást, vittünk könyveket is. Igaziakat, régieket, amiknek könyv illata van és hangulata. A virágokba vetette magát, futkározott, hemperegve olvasott. Egyik pillanatban, amikor a virágokból felült, egy mezei pocok futott át rajta. Olyan váratlan volt, hogy mindketten sokáig hangosan nevettünk.
Hazafele a kocsiban érdekes érzésünk volt: ilyet már nem nagyon csinálunk. Pedig ha ilyen fotókat látunk, szívesen átélnénk és megkérdezzük magunktól, hogy én ezt amúgy miért is nem csinálom csak úgy? Miért nem olvasunk már a patakparton a virágok és a mezei pockok között, naplementében? Pedig a patakpart 10 percre van a várostól, csak fogok egy könyvet meg egy pokrócot és megyek. Kapcsolódom a természettel, feltölődöm és máris jobban érzem magam.
De ma már helyette inkább generálunk egy képet AI-val magukról, ahogy fekszünk a mezőn, könyvet olvasva. Aztán valami hiányt érzünk a mellkasunkban, meg az életünkben.
Igen, a hiány az, hogy tudjuk, valójában nem feküdtünk ott. A valódi pillanatok megélése hiányzik. Meg a mezei pocok.
Tímea Bondor