15/08/2020
Levél Öveges Józsefnek!
Olyan természetesnek éreztük, hogy van nekünk. Kisgyerekként, mikor a nagyszülőknél nyaraltunk, ott volt a televízióban. Majd mikor tinédzserként a szerelmünket öleltük a kisszobában és egy pillanatra ránéztünk a fekete-fehér tévére, akkor is ön beszélt nagy lendülettel. Aztán akkor is, mikor a szülészeten, az első gyerekünk világra jöttét várva, a folyóson toporogva, lopva benéztünk a nővérszobába.
Ott is ön volt a tévében.
Mi, akkor csak egy kedves, apró kis emberkét láttunk, aki olyan lelkesedéssel, szenvedéllyel beszélt a fizikáról, hogy megadtuk magunkat. Azt vettük észre gyerekként, hogy nem csak hallgatjuk, halljuk is amit mond. Mert minden pillanatban látszott, imádja amit csinál és át akarja adni nekünk. Nem tudtuk ki ez a szemüveges, fura kis emberke, de ott volt nekünk. Szerethető volt, érthető és nekünk akar jót.
Ma már azt is tudjuk, hogy nagyon hiányzik...
Ez a felgyorsult világ nem az Öveges professzoroknak kedvez. Ma nem tudás kell a televízióban, hanem nézettség. Éppen ezért olyan jó lenne visszamenni az időben. Csak egy pillanatra.
Hogy megköszönjük önnek amit értünk tett.
Mi akkor csak egy kedves, apró kis emberkét láttunk, de nem tudtuk, hogy valójában egy piarista szerzetes beszél hozzánk. Persze honnan is tudhattuk volna, hiszen vallásról akkoriban nem sok szó esett hivatalosan.
Azt sem tudtuk, hogy az Öveges családban kétszáz évre visszamenőleg mindenki tanító volt. Pákán, egy kis zalai faluban született, azért ott, mert az édesapja pont ezen a településen volt tanító.
Aztán 1910-ben, amikor ön még csupán 14 éves volt, meghalt az édesapja. Tudom, hogy ezt sosem tudta igazán feldolgozni, hiszen ott marad az édesanyjával és a három testvérével a semmiben.
Mindig is a tudomány érdekelte. Átélte az I. világháborút, a másodikat, az 1956-os forradalmat, de közben egy külön világot élt. Tanított, kutatott, kísérletezett, nevelt. Hol a légiriadó hangja mellett, hol a fegyverropogás közepette. A piarista rend szerzetese lett, a teológiát is elvégezte és gimnazistákat tanított. Vallástant, történelmet, földrajzot, később majd fizikát.
Mesélik, hogy mikor Tatán volt tanár, az Öreg tó jegén rendszeresen reverendában korcsolyázott, a diákok pedig örültek, hogy nem egy vaskalapos, hanem egy felvilágosult tanáruk van. A II. világháború után akár félre is állíthatták volna, hiszen szerzetes volt, cserkésztiszt, ám szerencsére nem így történt, hanem még Kossuth-díjat is kapott 1948-ban, az elismerés mellé járó pénzből pedig vett magának egy kis lakást Budán, közel a mai Margit körúthoz.
Ott lakott, s ott dogozott, kutatott szinte állandóan.
Ha valaki éjjel ránézett a házra a Varsányi udvarban, egyből tudhatta, hol lakik Öveges professzor, hiszen csak egy helyen égett a villany. Ön is azt mesélte egyszer egy interjúban, hogy hajnali négykor már talpon volt, tanulmányokat írt, könyvet vagy éppen kísérletezett.
Mi akkor csak egy kedves, apró kis emberkét láttunk, de nem tudtuk, hogy valójában értünk csinálja. Elismert tudósként megtehette volna, hogy csak az önhöz hasonló koponyákkal érintkezik, ám tovább akarta adni a tudását. Ezért csinálta meg a 100 kérdés – 100 felelet című műsorát és a Legkedvesebb kísérleteimet is.
Mi pedig ültünk a tévé előtt és tátott szájjal hallgattuk. Mert lehozta a mi szintünkre a fizikát, mert megmutatta, azt amiben egész életében hitt, hogy a fizika egy csoda, amit meg kell mutatni a gyerekeknek, akkor ugyanis csak a kedvüket szegjük, ha bemagoltatjuk velük a tankönyveket.
Hiányoznak az Öveges Józsefek.
Akiknek a tanítás nem munka, hanem hivatás. Akiknek az óráin nem azt lesik a gyerekek, hogy mikor jön már a megváltó csengetés, hanem azon kapják magukat, hogy nem is olyan unalmas, jó lenne még hallgatni.
Jellemző módon idős korában, nyolcvanon túl is tele volt tervekkel, műsorötletekkel. Akkor is éppen egy rádióadáson dolgozott, amikor 1979-ben, 83 évesen agyvérzést kapott, ami miatt aztán néhány nappal később örökre elaludt. Negyvenegy éve már. Mégis, ma is magunk előtt látjuk, ahogy magyaráz, ahogy gyereknyelvre fordítja a tudományt.
Mi akkor csak egy kedves, apró kis emberkét láttunk, de nem tudtuk, hogy mennyire hiányozni fog egyszer. Persze ma is bennünk él, sőt, halljuk is a hangját, amint egy kísérlet közben felemeli a mutatóujját és megkérdezi:
„Gyerekek, ki tudja, miért nem esnek le a felhők?”
Negyvenegy éve nincs közöttünk, én viszont teszek egy próbát. Egyik éjjel elsétálok ahhoz a házhoz ahol lakott.
Biztosra veszem, az egyik apró szobában égni fog a villany…
Nyugodj békében, Öveges József!
