21/07/2026
𝐀𝐳 𝐢𝐠𝐚𝐳𝐠𝐚𝐭ó 𝐳𝐚𝐤ó𝐣𝐚
Vártuk, hogy szólítsanak. Hogy kimondják a nevünket, vagy legalább azt, hogy gyertek be, rohadt kölkök. A folyosó sötét volt, és a fényes padló visszatükrözte a távolban lévő ajtó üvegén át beáramló fényt. Hárman ücsörögtünk, három tantermi széken, azokon a fajtákon, aminek zöldre festett vascső vázáról már régen lekopott a festék. A háttámlája az egyiknek hiányzott, azon ültem én.
Nem tudtuk, miért, és mire várunk pontosan, csak azt, hogy behívtak. Pontosabban, behívattak, mert az igazgató nem csak úgy behívja személyesen a gyereket, hanem szól egy emberének, és ő adja át az üzenetet. Ettől behívatás. Ettől olyan az egész, mintha valami maffiavezér küldött volna értünk. A maffiavezér az igazgató, az emberei a tanárok. Az egyik ilyen szedett össze minket, akik mind külön osztályokba jártunk. Összeterelt egy kupacba, és mondta, hogy na, akkor ti most jó nagy szarban vagytok, fiacskáim, de nem is voltunk a fiacskái, mert csak a Törököt tanította, a Hajdút meg engem nem. Azt nem mondta meg miről van szó, mert még a végén kitalálunk valami közös mesét. Iszonyú komolyan adta elő, hogy jól berezeljünk, és még véletlenül se merjünk majd hazudni a főnöknek, mert ők már mindent tudnak. Tényleg nagyon hatásos volt, de én nem tudtam teljesen komolyan venni, mert éppenséggel tisztában voltam vele, hogy semmi rosszat nem csináltam. Talán a Török, ő igen, benne volt rá hajlam. Meg az apjában, mondogatta is mindig az enyém.
Az igazgató irodája az iskola egy másik épületében volt, oda kellett átgyalogolnunk a megadott időpontra. Odafelé nem kaptunk semmilyen kíséretet, talán mégsem volt meg az a gyanakvás a tanár részéről, hogy összebeszélünk. Útközben próbáltunk felkészülni, és találgattuk, vajon mi lehet az a nagy valami, amiért nekünk hármunknak jelenésünk van abban az irodában, ahol még egyikünk sem járt korábban.
A hűvös, sötét folyosón lassan teltek a percek. Talán csak másodpercek voltak. Amikor az igazgatói ajtaja kinyílt, mindhárman egyszerre néztünk oda, és vártuk, hogy az ajtókeretben felbukkanjon egy öltönyös sziluett. Nem bukkant fel. Az ajtó tágra nyílt, és egyáltalán senki nem jelent meg, csak bentről hallottuk a határozott, poroszos hangot, ami felsorolt három nevet. A mieinket. Azt sem mondta, hogy jöjjenek be, vagy jónapot. Csak a nevünket, mint az orvosi rendelőben. Egymásra néztünk, mindenki a másiktól várta, hogy elinduljon, hogy a lábában az izmok engedelmeskedjenek, és felemeljék a testet a fatámlás, kényelmetlen székről. Hiába tudtam, hogy én aztán semmit, én jó gyerek vagyok, az ilyesmiben az ember sosem lehet biztos, és az addig nagyjából nyugodt lelkiismeretem dolgozni kezdett, keresgélni valamit, ami miatt gyötörhet. A többiek is így lehettek vele, mert az ő lábaik sem akartak engedelmeskedni. A hang az ajtó mögül újra megszólalt:
– Nem mondom kétszer.
Ebben a mondatban volt valami különleges puskapor, amitől mindhárman egyszerre talpra ugrottunk, egymásra sem néztünk, mégis szépen, libasorban vonultunk be az ajtón. Történelmi pillanat volt, az első ilyen.
Az igazgató pontosan úgy nézett ki, mint egy iskolaigazgató azokról a régi tablókról. Vastagkeretes, sokdioptriás szemüveget, és sötétbarna öltönyt viselt. A zakóba sosem dugta bele a kezét, csak rá volt terítve a vállára. Mindig peckesen, kezeit hátul összekulcsolva járt, a plafont bámulta, talán a lencséken így látott ki megfelelően. Amikor beléptünk az irodába, ugyanígy tett, az ablak előtt járkált lassú léptekkel.
– Foglaljanak helyet – mondta, és mivel meg sem moccantunk, megismételte. – Üljenek le. Csüccs.
Leültünk, amiért elismerésben részesített.
– Na, így már értik, remek.
És már bele is kezdett, miközben járkált, hogy amikor ő annyi idős volt, mint mi, az apja meg kemény, szigorú ember volt, mert abban az időben, satöbbi, és hogyan lett igazgató, és hogy minden munkának megvan a gyümölcse, ezért kell tanulni, és hogy a hazug embert is hamarabb utolérik, mint azt, aki igazat mond, de egyébként azt is utol lehet, csak nehezebb, meg amúgy is mi a fenének. Mi csak hallgattunk illedelmesen. Nem tudtuk, vajon mire megy ki a játék. Olyan volt az egész beszéd, mint amit jól begyakorolt, és mindenkinek ezt prédikálta volna már negyven éve, vagy mit is mondott, mióta van a pályán. Ránézésre legalább százötven évesnek mondtam volna.
A mondandóját saját maga szakította félbe, mintegy teljesen váratlanul. Megállt a beszédben és a járkálásban, majd Török felé bökött az ujjával. Vártam, hogy ettől a mozdulattól a vállára terített zakó majd leesik róla, de olyan mereven állt rajta, mintha odaszegelték volna.
– Török! Mi akar lenni, ha nagy lesz?
– Hát… én… – kezdett bele Török óvatosan. Az igazgató meg sem várta, talán költői kérdésnek szánta.
– Biztosan nem vécépucoló, igaz? Igaz? Na látja, fiam. Az ilyenekből vécépucoló lesz, esetleg fuvaros, talán még az. Ha nem túl enyveskezű. Maga nem enyveskezű, ugye?
Török nem tudta pontosan, mi lehet az az enyveskezű, ezért felfordította a tenyerét, és belenézett.
– Áhá! – kiáltotta az igazgató diadalmasan. Mintha csak erre várt volna. – A tettesnek piros a keze. Ismeri?
Török lassan ingatta a fejét, és halkan motyogta, hogy nem ismeri. Az igazgató legalább egy percig csendben volt, csak a szuszogását hallottuk, ahogy az orrán vette a levegőt. Iszonyú hangosnak tűnt. Aztán felém fordult, hogy nekem szegezze a következő kérdést.
– És maga? Mit fog szólni az édesanyja, amikor megtudja? Ez nem csak intő lesz, de nem ám!
A táskámban az ellenőrzőm izzadni kezdett. Felnéztem az öltönyös méltóságra, a vastag szemüveg úgy törte meg a fényt, hogy a szemét pont nem láttam. Tudtam, hogy nem vár választ. Ezután Hajdút is hasonlóan terrorizálta, majd egy újabb jelentőségteljes szünet után kibökte:
– Mondjátok meg, szépen kérem, – váratlanul tegezőre váltott – miért kellett leszedni a szigetelést arról a csőről? Mit ártott az nektek? Szétbarmolni, mint valami állatok. Tudjátok, mi megy abban a csőben? Víz. Igen, az egy vízvezeték. Nagyon jól tudjátok ti, miről beszélek. Amelyik a patak felett ível át. Nem találtok jobb szórakozást? Menjetek focizni. Vagy kapálni, nekem még azt is kellett ennyi idősen.
Egymás szavába vágva tiltakoztunk. Jobb magyarázat nem jutott eszünkbe, csak hogy nem mi voltunk. Ez persze semmire nem volt elég, az igazgatóról lepattant az ócska mentegetőzésünk. Mintha meg sem hallotta volna, folytatta:
– Miért kellett? Csak ezt áruljátok el. Mit ártott nektek az a szerencsétlen vízvezeték? Arról már nem is beszélve, hogy az alumínium burkolat is eltűnt, ugye. Ugye? Azok sem ti voltatok. Mindjárt gondoltam.
A sötét, hűvös folyosó képe jelent meg előttem. Mennyivel szívesebben lennék ott, vagy akár egy matekórán, persze a tesi jobb lenne, vagy kint focizni a kultúrotthon mögött, aztán nézni, hátha arra jön a Julcsi meg a barátnője, esetleg szoknyában, vagy legalább az egyikük, és amikor a lágy szellő éppen fellebbentette volna a Julcsi szoknyáját, akkor ijedten arra eszméltem, hogy nincs itt semmilyen lágy szellő, csak az igazgató százötvenéves ujja az orrom előtt két centiméterrel, és azt lóbálja, hogy ejnye-bejnye, mit képzelek én, és hogy ebből bizony rendőrségi ügy lesz. Ez visszarántott oda, ahonnan az előbb menekültem, és ott is tartott még egy darabig.
Senki nem volt kíváncsi az ócska magyarázkodásunkra. Bármit mondhattunk volna, mert, mint azt a vádló hevesen, határozottan bólogatva kifejtette, láttak minket. Én akkor már tudtam, hogy melyik öregasszonyról beszél. Sok volt belőlük, de én pontosan tudtam, ki volt az.
– Nézzétek… – mondta az igazgató nyájasan, és olyat tett, amire senki nem számított. Levette a válláról a zakót, és a szék támlájára terítette. Ott állt előttünk fehér ingben, teljesen védtelenül, ezzel próbálta elnyerni a rokonszenvünket. Hogy megbízhatunk benne, és nyugodtan elmondhatjuk az igazat. – Nem kell félnetek, nem lesz semmi baj, ha bevalljátok.
Legalább háromszáz óráig tartott a vallatás, és mi nem vallottunk, mert nem volt mit bevallani. Legalábbis, ami a vízvezetéket illeti.
